Egy régi blogomból "Rehabilitációm története"

AA történetem 2003. december 22-én kezdődött a Műszaki Egyetem orvosi laborjában, ahová egy  rutin vérvétel eredményéért mentem be.  
Az orvos nem adta ki a leletemet a szokásos módon, hanem soron kívül behívott és közölte velem, hogy a leleteim eredménye ’elég rossz lett’ és ezért meg kell ismételni a méréseket. 

Következő napon, amikor elmentem a leleteimért,amelyeknek az eredménye nem lett jobb a korábbinál,  egy egész orvosi team fogadott azért, hogy megvizsgáljanak. A vizsgálatok után közölték, hogy leukémiám van, és már nem is mehetek haza, hanem azonnal menjek az  Országos Gyógyintézet Központ Hematológiai osztályára.Itt megtudtam, hogy hosszú hónapokon át kórházi kezelésen kell részt vegyek. 
Majd egy kilenc hónapig tartó kórházi kezeléssorozat következett, amelynek különféle kemoterápiás protokollkezelések, egy transzplantációs ígéret, őssejt levétel is részét képezték.

A kórházi kezeléseknek 2004. októberében lett vége, amikor 34 éves voltam. A kórházba kerülésem előtt egy multinacionális cégnél dolgoztam, amely 6 hónappal a kórházba kerülésem előtt jogtalanul elbocsátott, és két kemoterápia között sokszor bíróságra kellett volna járnom, de mivel nem mehettem emberek közé, ezért az ismerőseim, a férjem, és mindig aki éppen ráért, az ment el helyettem.  
A kórházi kezelés után egy évig lábadoztam otthon. Hetente kétszer jártam vissza a kórházba ellenőrzésekre, vérvételre és csontvelővételre. Az utcára is alig mehettem ki az első időszakban, vagy csak szájmaszkban, mivel az orvosok szerint ezt a fajta betegséget egy vírus bármikor kiújíthatja.

Az otthoni lábadozásom alatt rokkant nyugdíjasként tartott az állam számon. 
Havi ’apanázsként’ a korábbi fizetésem egyharmadát kaptam. Az öt év letelte után, 2009-ben kellett mennem a következő rehabilitációs felülvizsgálatra, - 39 éves koromban - amely alapján az orvos szakértő úgy rendelkezett, hogy még három évig rehabilitáltként éljek, és közben kezdjem megtalálni a felületek arra, hogy vissza tudjak illeszkedni a munka világába.  
Ez alatt az időszak alatt u.n. Rehabilitációs Járadékban részesültem, amelyet korábban II.-III. csoportos rokkant nyugdíjként tartottak számon, amely gyakran egy életre szólt. 
Ennek elkerülése végett hozta létre a kormány az új formátumot, a rehabilitációs támogatást, amely maximum három évig vehető igénybe. Ennek a három éves időszaknak az elején egy hónapig, hetente egyszer egy  u.n. ’mentor’-hoz jártam konzultációra, aki szakmáját illetően pszichológus-terapeuta volt. 
Az u.n. rehabilitációs központban mentorommal együtt voltunk hivatottak megtervezni a tényleges rehabilitációmat, azt a folyamatot, amely engem majd visszavezet a munka világába, és stabil álláshoz illetve állandó bevételhez vezet.  A hölgy feladata az volt, hogy megkönnyítse számomra a munka világába való visszailleszkedést, miután addigra már hat éve nem dolgoztam.

A három hónapos rehabilitációs mentoring folyamat során mentorom egyetlen egyszer nem kérdezte meg tőlem, hogy korábban milyen pozícióban dolgoztam illetve, hogy milyen képességeket és erősségeket érzek magaménak, amelyek alapján a legmegfelelőbb munkát találhattuk volna nekem.  Ehelyett, mentorom az internetről kinyomtatott önéletrajz minták alapján magyarázta nekem, hogy hogyan kell önéletrajzot írni. 
Ennek a folyamatnak több érdekes eleme is volt; az egyik, amikor láthatóan nagyon lelkesen közölte, hogy ne írjam bele a koromat az önéletrajzomba,  mert idézem: „ha azt meglátják, azonnal félre fogják dobni”. 
A kötelező "támogató" foglalkozások, beszélgetések során, melyekre alkalmanként 80 kilométert utaztam, azt is megtudtam, hogy igényelhetem az átképzésemet. 
A mentor hölgy örömmel konstatálta, hogy van elképzelésem arról, hogy mit szeretnék csinálni, amikor visszatérek a munka világába, valamint, hogy mennyire önálló vagyok, hogy magamtól ki tudtam választani azokat az átképzéseket, amelyeken részt szeretnék venni. 
Ugyanakkor többször megerősített abban, hogy miután véget értek a személyes mentoring találkozóink, írjak neki bátran; támogatásáról biztosított, mondván hogy ő és kollégái folyamatosan azon dolgoznak, hogy figyelemmel kísérjék a rehabilitációmat, amely alatt az a cél, hogy sikeresen találjak hosszú távú munkát magamnak.  Ezen fellelkesedve elkezdtem beadni az átképzési kérelmeimet, amelyeket rendre, egytől -egyig visszautasítottak, és jelezték, hogy kizárólag gépíró, cipőbolti eladó és targoncás (át) képzéseken vehetek részt.   Attól függetlenül, hogy hálás vagyok a lehetőségért, hogy ingyen részt vehetek egy átképzési programban, amely engem támogatni hivatott, a javasolt átképzési lehetősek nem hangzottak túl mesésen egy olyan valakinek, aki külkereskedelmi végzettséggel (gépíró tudással) és angol középfokú nyelvtudással rendelkezik, valamint tíz évet töltött különböző multi- nacionális cégeknél közép-vezetői beosztásban.

Mentorom korábbi felajánlásán felbuzdulván, E-mail-ben kértem támogatását az átképzések lehetetlenségével kapcsolatban, mire azt a választ kaptam, hogy a programnak ehhez a részéhez neki már semmi köze és ne őt zaklassam a levelimmel, hanem írjak a helyi munkaügyi központnak, ahol majd magam intézhetem tovább az átképzésemet.

Mindezek ellenére, 2011. Júniusában sikerült egy részmunkaidős adminisztratív munkát találnom a munkaügyi központ segítségével egy munkaerő kölcsönző cégnél, akik számára azért voltam értékes munkaerő, mert rehabilitációs járadékot kaptam, aminek eredményeként a cégnek a járulékfizetési kötelezettsége csökkent. 
Annak ellenére, hogy a korábban megszerzett tapasztalataim alapján jó munkaerőnek bizonyultam, 2012. Augusztusában megszűnt a munkaviszonyom, mivel lejárt a rehabilitációs időszakom és ezzel a rehabilitált státuszom is. Ekkor 42 éves voltam.

Mivel hirtelen semmilyen bevételem nem volt, új munkát sem sikerült még találnom, azonban a fizetési kötelezettségeim semmit sem változtak, elmentem a helyi munkaügyi központba - ugyan oda, hová a rehabilitációs időszakban rendszeresen jártam – azért, hogy a kieső időszakra munkakeresői járadékot igényeljek. A hivatalnok közölte, hogy erre a járadékra nem tarthatok igényt, mert „az elmúlt időszakban” nem volt meg a kellő folyamatos munkaviszonyom. 
A válaszát azért találtam érdekesnek, mert nyolc évig rehabilitált voltam, majd rehabilitáltként dolgoztam egy pár hónapig mielőtt munkanélkülivé váltam, ebből következően nem lehetett „megfelelő mennyiségű munkaviszonyom az utóbbi időben”. A hivatalnok nő mindezt egy mosollyal konstatálta és megkért, hogy írjak alá egy dokumentumot, amelyen ez állt: „az Ön munkahelyi rehabilitációja sikeresnek bizonyult”.
Természetesen ezt nem írtam alá. 
Nem értem a mai napig sem, hogy hogyan gondolhatta a hivatalnok hölgy, hogy a rehabilitációs sikeresen lezárult, amikor épp munkakeresési segélyért folyamodok? A hivatalnok hölgy felajánlotta, hogy regisztrál, mint munkanélkülit, azonban jelezte, hogy munkanélküli járadékra nem vagyok jogosult. Mindezek tetejében a rehabilitációs időszakom lejártakor kiderült, hogy senki sem fizeti utánam a társadalom biztosításomat, amelyet minden magánembernek kötelessége, státuszától és anyagi helyzetétől függetlenül fizetnie önmaga után. 
A házunkon lévő kétszeresére emelkedett banki törlesztő részletet és a férjem rendőri fizetésének felére csökkenése miatt ez sajnos jelenleg nem megoldható, így nem vagyok orvosi ellátásra sem jogosult tovább.Püff.

Mindezek ellenére, továbbra is rendszeresen bejártam a munkaügyi központba munkalehetőségek után kutatni. Itt többek között a következőket ajánlották:  „tej kihordást magánembereknek vidékre napi 12 órában bruttó 4.000 Ft napidíjért”; „szórólapozást havi 60.000 Ft-ért”, azonban az utazási költségem oda-vissza havonta pont ennyibe került volna;- „pláza takarítást havi 55.000 Ft-ért”, azonban vegyszerekkel egyáltalán nem dolgozhattam.

Mindezek közben értesültem arról, hogy létezik u.n. Egyszeri Aktív Korúak Támogatása Segély, amely körülbelül  20.000 Ft-ot jelent. Bár később az is kiderült, hogy ez egy egyszeri "támogatás", de a semminél ez is jobb. Megörültem, mert ebből a pénzből legalább a kötelező TB díjam egy részét be tudtam volna fizetni. 
Nem sokáig tartott az örömöm, mert amikor elmentem az Önkormányzatba megtudtam, hogy ha a családomban az egy főre eső jövedelem meghaladja a 40.000 Ft-ot, akkor abban a családban nem jár ez a támogatási forma. A további feltételeket nem is soroltam fel itt.

A minap látogatást kellett tennem a körzeti orvosomnál, aki jelezte, hogy nekem nem jár ’ingyenes’ orvosi ellátás, és bár ellát, figyelmeztet, hogy a Társadalom Biztosító ki fogja nekem számlázni az ellátásom díját.

Mindezek ellenére nem adtam fel a munkakeresést. Megértettem, hogy a saját lábamra kell álljak, mert ez a rendszer engem soha nem fog támogatni és csak felesleges időpazarlás a nem létező szociális háló kersése. 
Magam részéről azt gondolom, ha fel tudtam gyógyulni egy halálos betegségből, saját erőmből, munkát is fogok tudni generálni magamnak saját erőmből. A fenti elkeserítő és nehezítő tényezők csak megerősítettek és elszántabbá tettek.

Köszönöm a Magyar Államnak, hogy talpraesett, önmagát ellátni képes egyeddé segített engem. 
És még a végére egy kis megjegyzés. Mindezek után úgy éreztem, ezt meg kell írnom az akkori Szociális ...vagy "Népjóléti :-))) Minisztériumnak" vagy mi volt akkor a neve, hátha odafentről ezeket a nüansznyi problémákat nem látják, mert annyira ágas-bogas a rendszer. 
A válaszlevél tartalma  a következő volt:
Gratulálunk a csodával határos gyógyulásának, és kívánunk Önnek további "sikereket", plusz még arra is kitértek, hogy menjek be a helyi Önkormányzathoz, ott biztosan fognak nekem megoldást találni a problémáimra.
Hát ennyi. 

Végre pincérkedhetek.....hurráááá!

Az a szerencsés típus vagyok, aki ha egy kellemetlen helyzetbe kerül, hajlamos elhumorizálni, hogy könnyebb legyen kezelni, de néha már az sem megy...

Megjegyezném, hogy munkakeresésem időszaka alatt kb. 3 napot sikerült ingyen dolgoznom, egyszer egy hotel recepcióján, máskor pedig egy étteremben pincérként.

Most az utóbbit írnám le. Mindenki levonhatja belőle a kellő tanulságait.

Vendéglátás. Hm. Jól hangzik. Adott a vendég ugye, és a „szíves látás”, amire azt mondják azok, akik ebben szakértők, hogy ugye a Magyar milyen nagyon vendégszerető, gondos, stb. Lehet, hogy otthon igen, de ahol pénzről van szó, hajlamosak vagyunk a fentiekről megfeledkezni…

A szitu: pincért keresnek egy elég jól menő étteremben Szentendrén. Ok, tudom, hogy az ilyen helyek tulajdonosai nem rendelkeznek HR Manageri diplomával. Erre valóban nincs is szükség, csak az a fránya kommunikáció, azt már oviban meg kéne tanulnunk használni.

A történet:

Önéletrajzom elküldve E-mailben, ismerős ajánlására.  Vendéglátós szakmai tapasztalataimban szerepel pincérkedés Londonban, Üzletvezetés Magyarországon, stb.

Behívtak interjúra. 
A telefonban az jött át, itt tényleg fontosabb az, hogy az emberekkel kedves, gondos, vendégszerető, kommunikatív légy, és nem  az a lényeg, hogy hány tányérral tudsz egyszerre elmasírozni. Szuper. No ez a nekem való hely, gondoltam. 

Kedves, hangulatos, nem túl nagy, barátságos kis hely, van ideje az embernek a vendégekkel való közvetlenebb kommunikációra, hajrá, menjünk.

Az egyik tulajdonos egy hölgy kb. 30 éves. A másik tulajdonos maga a chef, egy dominikai férfi, a hölgy férje.  
Mindketten egyszerre ültek velem szemben az interjún. Kedves közvetlenséggel indították a beszélgetést: beszéljek magamról.

Hát én beszéltem. Vidáman, lelkesen, hogy miért szeretem az ilyen speciális ételeket, és hogy imádok ilyen helyeken dolgozni, ahol van "színvonal", stb. 
Ok, mondták ők, akkor ezen a héten pénteken kéne próbamunkára jönni. 5 óra munka, természetesen ingyen, hisz itt még csak eldöntik, hogy megfeleltem e. Ezzel meglátjuk, hogy mit gondolunk egymásról, és megbeszéljük a továbbiakat. 

Próbamunka menete: 
Természetesen ebéd menü van, így a menü felszolgálás időszakában kell dolgozni. 
Mondanom sem kell, fullon volt az étterem. 5-6 órát húztam le folyamatos munkával, harmadmagammal. 
Amit lehetett elsajátítottam, és megtanultam a nap folyamán az étterem működéséről, a fogásokról, az árakról, mit hol találok, stb. Még a vendégekkel is tudtam csevegni, akik láthatóan igen pozitívan fogadtak (főleg törzsvendégek).

Mondhatom, mindent beleadtam, szünet nélkül végigdolgoztam az 5 órát.

Eljött a délután 16.00 óra. 
Megkértem a 30 éves tulajdonos hölgyet, aki szintén végig jelen volt, hogy akkor üljünk le, és beszéljük meg, mit láttak, tapasztaltak a munkámmal kapcsolatban, és hogyan tovább.

Erre a hölgy közölte, hogy ma annyira elfoglalt, hogy nem fogunk tudni beszélni, de majd csörögjek rá másnap.

Azért még annyit kiszedtem belőle, hogy egyáltalán mit gondol, kell e még jönnöm, és ha igen, akkor mikor, mert úgy tervezném az életemet.

Válasz:  "akkor beírlak 3 hét múlva Vasárnapra, és még beszéljünk telefonon." És se puszi, se pá, elhúzott, mondván neki egy fontos megbeszélése van.

Nem teljesen értettem, mi az a 3 hét múlva Vasárnap, hisz nekik volt sürgős az új munkaerő, akit jelzem, teljes munkaidőre vennének fel. 
Ígéretemhez híven másnap még nyitás előtt, -hogy tudjunk beszélni- felhívtam a hölgyet, hisz terveznem kell az életemet, muszáj valami infót kapnom, hogy akkor most mehetek dolgozni, vagy sem.

Aztán feltettem kérdéseimet a telefonban: "a 3 hét múlva Vasárnap, ahová beírtál, mennyire biztos? Miért pont 3 hét? Meg hát mire számíthatok utána? 
Gondoltam naívan, segítem a kommunikációját, hisz lehet, hogy ez nem az erőssége.
Erre a kérdéssorra kikérte magának, hogy miért siettetem a döntését, meg hogy miért zaklatom (mindezt egy majdnem egész napnyi ingyen munka után), majd ő jelentkezik. 
Ez kb. 2 hónapja történt. Hogy mi történt azon a 3 hét múlva "Szomorú Vasárnapon" az már a múlté, ugyanis azóta sem jelentkeztek. 
Így hát maradt az érzés, hogy nem feleltem meg. 
Hogy mi az oka, azt csak a jó ég tudja.

Hát igen. Vendéglátás. El kell fogadni, hogy ez a mi kis „gondoskodó társadalmunk” ma ennyire képes.

Ehhez még annyit fűznék, hogy utána néztem, és teljességgel jogellenes bárkit is ma Magyarországon akár 1 percet is ingyen dolgoztatni. Ezt megtenni még "próbamunka" címszóval sem lehet. 

Aztán az is átfutott az agyamon, hogy ugyan kicsit rizikós a tulajdonosok részéről, de kész főnyeremény az, ha néha napján „próbamunka” címén behívnak bizonyos munkavállalókat, (ráadásul ismerősök ajánlásával) akik szívesen, vidáman, dalolva vállalják el a munkát ingyen. És még mosolyognak is hozzá!

Mondjuk az igaz, ha már fizetést nem kap a szerencsétlen, annyit talán csak megérdemelne, hogy valamiféle visszajelzéssel "jutalmazzák". 
Vagy így talán egyszerűbb, elkúszni a szőnyeg alatt sunyi módon, és még hazudni sem kell. 
Az már sziszifuszi és macerás lenne, hogy annyit közöljünk, "nem feleltél meg, bocsika, nem téged választottunk". 
Azt elvárni pedig, hogy még meg is indokolják, hogy miért, ugyan már.....
Az tényleg egy másik dimenzió lenne, attól pedig még sajnos fényévekre vagyunk!

Az az érzésem néha, hogy a társadalmunk nagy része még mindig ovisként funkcionál. Miért nem tudunk végre felnőni?  Miért nem érezzük azt, hogy itt az ideje felelősséget vállalni a döntéseinkért.  Vagy már érezzük, csak még nem megy?

Tudom, én is hibás vagyok. Miért is vállaltam el valamit ingyen. De biztosan sokan megtesszük ezt nap mint nap egy további munkalehetőség reményében.

Ezt valóban el kell fogadnunk?
Vagy netán létezik egy másik megoldás: vállaljunk munkát külföldön, ahol a próbanapot is ugyanúgy kifizetik, mert ki KELL!!!

Juhhéj, legyünk Üzletkötők

Ma Magyarországon tényleg nincs "munkanélküliség". 

Milliárdnyi munkalehetőséget találunk bárhol, ahová kattintunk. 

Azt gondolná az ember, hogy szinte hihetetlen, hogy valaki nem talál munkát, hisz van bőven. Aki így tesz, az biztosan "NEM AKAR DOLGOZNI"! Ez valóban igaz lenne? Így ebben a formában?

Inkább vizsgáljuk meg, milyenek is a körülmények, mit tudnak "nyújtani" a munkaadók, az u.n. kis és nagy cégek, multik illetve az átlagos magyar vállalkozók. 

Amin folyamatosan fennakadok, azok a következő típusú álláshirdetések:

"Üzletkötőket keresünk" (ennyi)

Elvárások, angol, cseh, és spanyol nyelvtudás, min. 5-6 éves "szakmai" tapasztalat, ja és "számlaképesség", mert ugye bejelenteni nem fognak.

Húúúdenagyon csábíító! De vajon mit kell itt értékesíteni vagy üzlet kötni? Dinamót vagy vasrudat vagy élő kacsát vagy netán Forma1-es versenyautókat? Mert ugye nem mindegy.... 

A következő általam leírt sztorit valóban átéltem. Aztán kerestem a Kandi kamerát,de szomorúan konstatáltam, hogy nincs. Teljesen komolyan gondolta a Tisztelt Tulajdonos Úr. 

Sztori: 

Jelentkeztem egy álláshirdetésre, miszerint: "Üzletkötőket keresünk Magyarországon gyártott és forgalmazott bio élelmiszerek, bio levek, bio magvak, és bio kávék, teák értékesítésére." Bérezés FIX+Jutalék.

Felcsillant a szemem, hogy végreeeeee egy cég, ahol leírják, mi a búbánatot kell értékesíteni, és még tetszene is. Elküldtem lelkesen az Önéletrajzomat, amelyben hosszan ecsetelem a fenti iparágban eltöltött éveimet, és kísérőlevelet, miszerint imádom a gasztro világát, és kereskedelmi téren is elég kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkezem.

Másnap már hívott is az egyik Tulajdonos Ügyvezető Úr telefonon, hogy megtetszett az önéletrajzom, és már kezdte is sorolni, hogy milyen "gyönyörökben" lehet részem, ha őket választom.

Mindezt telefonban persze. 

Idézem a beszélgetést:

Ő:Szóval akkor arról lenne szó, hogy maga új vevőket hoz be nekünk, ezért jutalékot kap.

Én: Hú ez szuper- válaszoltam.

Aztán jöttek a kérdések: 

Ő:Maga rendelkezik saját autóval? 

Én: Igen.

Ő: Ez remek -mondta, majd így folytatta 

Ő: És saját vállalkozása van?

Én: Nincs 

Ő: Hát az is megoldható, csak akkor a jutalékából a jövedelemadó részét ki kell fizetnie nekünk

Gondoltam, ezt majd megbeszéljük ,ez már ne legyen gond, és mindvégig arra próbáltam terelni a szót, hogy mindezeket személyesen kéne megbeszélnünk 

(bár jelzem, ez szerintem nem az én dolgom lett volna...)

Most én kérdeztem:

Én:Mennyi a fix fizetés 

Ő:Háááát kb. (KB??) 50.000 Ft, de ha bizonyos forgalmat már az első hónaptól kezdve nem teljesít, akkor ezt "VISSZA KELL FIZETNIE". 

Én: Mennyi az a bizonyos forgalom? (kérdeztem úgy, hogy még halvány dunsztom sem volt sem a termékek kiszereléséről sem áráról, de ha már belementünk, akkor legyen...)

Ő: Hát kb. 1,5 Millió forint.

Itt azért egy pillanatra elbizonytalanodtam, de aztán gondoltam, kérdezek tovább, hogy legyen elég infóm, hisz ezek még csak első benyomások, és ugye számokat és árakat még nem láttam.

Én: És milyen az értékesítő csapat?Hány  fővel dolgoznak?

Ő:Ja, hát volt egy értékesítőnk, de tegnap elbocsájtottuk, mert nem csinált semmit. 

Én:Ühüm -nyugtáztam. Ő volt egyedül? 

Ő: Igen, pont ezért is nem adunk "több" fix fizetést, mert nem szeretnénk még egyszer megjárni. 

Jelzem, itt már azért kezdtem kicsit kételkedni, hogy én itt bármit is szeretnék átadni eddigi több éves tapasztalatomból, bár ha megfizetnék, szívesen megtenném...de ahhoz kéne némi bizalom...ami itt már nincs...Ennek ellenére kitartó voltam, itt még mindig nem adtam fel.

Én: Rendben, akkor térjünk ki az autóra: Hogyan történik a benzin vagy km elszámolás:

Ő: ezt a kérdést nem értem. Nálunk ilyen nincs. Magának ugyanis nincs szüksége autóra, hisz feltalálták már az internetet és a telefont. Azokat meg fizetjük.

Itt egy kicsit megint elveszítettem a fonalat, mert a hirdetésükben is kiírták, hogy kell saját autóval rendelkezni, meg az első kérdése is ez volt az Ügyvezető Igazgató Úrnak.

De nem szakítottam meg a beszélgetést ...itt......még....

Én: Új vevők felkutatásánál sztem elég fontos a személyes kapcsolat.

Ő: Én nem így gondolom, plusz magának nem kell majd kiszállítania a termékeket.

Én: És mennyi a jutalék?. 

Ő:Hát ha hozza az elvárt forgalmakat, megkereshet akár 200.000 Ft-ot is. (- Szja)

Mindezt kizárólag új partnerek behozatalával. A régiekből semmit nem részesülök.Ezek szerint a régiek már nem számítanak, vagy rendelnek, vagy sem. Azok már le vannak...ejtve...Ez már eleve gáz, de sebaj.

Erre hosszas eszmefuttatásba kezdett, hogy neki van vagy 3 diplomája, így eléggé ért a marketinghez és az értékesítéshez is, úgyhogy ő ezt jobban tudja, mit bárki más, hogy hogyan működik jól ez a két terület.

Na itt nálam elszakadt a már amúgy sem túl erős cérna, és elkezdtem elbúcsúzni. DE!

Nem hagyott elmenni. Inkább visszakérdezett.

Ő: Miért, mire gondolt? 

Én: Hát nem erre. -feleltem.

Aztán folytattam:

Én: Nem hiszek a hideg értékesítésben, főleg élelmiszer és bio termékeknél. A CSAK ÚJ partnerek behozatalában sem hiszek, így ezt jutalmazni sem lehet, és nem is fogják tudni, mert nincs mit.

És akkor a többit már el sem kezdtem sorolni, csak annyit mondtam.

Én: Megtenné, hogy elküldi a cég termékeinek listáját, web címet, árlistákat, stb. Megnézem, és visszajelzek.

Hát elküldte az általa kidolgozott "juttatási rendszer"-el együtt. Jobb, ha nem is térek ki rá (bár a termékek tényleg jók) de mondhatom, hogy bicskanyitogató volt az úriember hozzáállása az emberi munkaerőhöz. Az úr  nevét a mai napig nem tudom, mert sem szóban, sem a levelében nem mutatkozott be. 
A lényeg az volt, hogy az általa kikiáltott Fix fizetést vissza kellett a következő hónapban fizetni, ha az ember nem teljesítette az ő általa kitalált forgalmi elvárást, jelen esetben 50.000 Ft- ért kb. 1,5-2 Milliós havi forgalmat kellett egyedül csak Új vevőkből generálni úgy,hogy csak az első rendelésük számított. Mindezt 500-1500-Ft os csomagolt magvakból és egyéb hasonló értékű termékekből. Ha ezt nem teljesítette a kedves munkaerő, akkor konkrétan nem kapott egyáltalán sem fizetést, sem gépkocsi használatért támogatást. 

Konklúzió:
Az az igazság, hogy nem csak a kedves cégtulajdonos vagy ügyvezető úrral vannak problémák. Tulajdonképpen a teljes munkaügyi és jogrendszer az, ami ebben az országban hét- vagy inkább millió sebből vérzik. Az emberi munkaerőnek, vagy talán mondhatom, hogy eleve az embernek a mai magyar társadalomban szinte semmi értéke nincsen. 
Kedves és tisztelt vezetőink pedig ehhez a fajta hozzáálláshoz "igazítják" a teljes jogrendszert. Ha elsősorban mi munkavállalók nem állunk ki magunkért, és nem jelezzük, hogy ez így nincs rendjén, akkor ki fogja ezt megtenni helyettünk? 
Ki fogja helyettünk azt érezni, hogy "ugyan már én ennél jóval többet érek". Ehelyett a környezetem is inkább azt hajtogatja, hogy "vállald már el ennyiért, ez még mindig jobb, mintha egyáltalán nem lenne munkád". És ezt sokan meg is teszik. Valójában ezért tartunk itt. És leélünk egy életet így, értéktelenül. Eldöntöttem, még ha sokan nem is értenek velem egyet, nem vagyok hajlandó beállni a sorba. 

A következő blogomban kitérek majd a vállalkozói oldalra is, mert hát ugye őket is meg lehet érteni...csak hát néma gyereknek anyja sem érti.....tartja a mondás